Kellékek

Az OSZMI megalapítása óta folyamatosan kerülnek be színészekhez kapcsolódó relikviák az Emléktárba. Ezek nemcsak színpadon használatos kelléktárgyak, hanem a civil szférához tartozó darabok is. Így meg kell említeni az országos viszonylatban is jelentős értéket képviselő szőnyeggyűjteményt, melynek darabjai többségében Bajor Gizi tulajdonában voltak. Több híres művész hagyatékából (például Rátkai Márton, Szeleczky Zita, Csortos Gyula) őrzünk bútorokat is. A gyűjtemény anyagához tartoznak még koszorúszalagok és néhány halotti maszk is. A legrégebbi darabok a 19. század első feléből valók, de ezek a történelem viszontagságai miatt igen kis számban maradtak fent. A Nemzeti Színház régi épületéből való díszek, páholydarabok pedig a Bajor Gizi Színészmúzeum állandó kiállításán tekinthetők meg. Nemcsak neves színészek, hanem rendezők, drámaírók, énekesek emléktárgyait is őrizzük a gyűjteményben.

Blaha Lujza színházi látcsöve

19. század vége, elefántcsont, üveg, sárgaréz zománcdísszel, Szélesség: 100 mm, magasság: 40 mm, mélység: 75 mm, OSZMI Emléktár 57.3267.1 ltsz

Blaha Lujza (1850–1926): színésznő. Színészgyerekként 1855-től vidéki társulatokban ismerkedett a színpaddal. 1858-ban játszotta első felnőtt szerepét. Megfordult Győrött, Sopronban, Székesfehérváron, Pozsonyban, Szabadkán, Besztercebányán és Vácott. 1864-ben a Budai Népszínház, 1864-től a szabadkai, 1867-től a debreceni társulat tagja. Szabadkán találkozott férjével, Blaha János karmesterrel, akinek zenei képzettségét köszönhette. Hálája jeléül a színpadon egész életében viselte első férje nevét. 1871-ben a Nemzeti Színházhoz, 1875-ben a frissen alapított Népszínházhoz szerződött. A népszínművekben alakított szerepeivel teljesen azonosult. Természetes játékával, humorával, kellemes énekével meghódította a közönséget, aki kedvencét lelkes szeretettel övezte, s a „nemzet csalogányának” nevezte el.

Fedák Sári csákója

Kacsoh Pongrác: János vitéz. Király Színház, 1904. november 18. Rendezte: Bokor József, Zöld posztó alapon arany zsinórdíszítés, kétoldalt fonott arany rojt, Méret: 190 x 155 x 215 mm, OSZMI Emléktár 59.3542.1 ltsz.


Beöthy László, a Király Színház igazgatója feltűnő szereposztásban vitte színre Kacsoh Pongrác János vitéz című daljátékát. Kukorica Jancsi szerepét Fedák Sári (1879–1955) kapta. Nem egyszerűen nadrágszerep volt ez, hiszen olyat játszott már Fedák eleget; itt gatyában, szűrben, árvalányhajas kalapban kellett a színpadra lépnie. Iluska Beöthy új felfedezettje, Medgyaszay Vilma lett, míg a mostoha szerepét Csatai Janka, a francia királykisasszonyt Szamosi Elza, Bagót Papp Mihály, a francia királyt Németh József alakította. A darabot 1904. november 18-án mutatta be a színház, és minden elképzelést felülmúló, óriási sikert aratott. Táblás ház előtt – százhatvanötször játszották megszakítás nélkül; erre a magyar színházi életben még nem volt példa. Öt hónap alatt kétszázezren látták az előadásokat, mialatt a zenés játék szövegéből egymillió, kottájából pedig félmillió példány fogyott el, és néhány hónapon belül huszonkilenc vidéki színház vette meg az előadás jogát. Fedák Sári ezt követően sokszor fellépett János vitéz szerepében. Akadt olyan előadás is, amikor Iluskát formálta meg. A vidéki primadonnáknak János vitéz versenyt rendeztek. Az ötletek tárháza kifogyhatatlannak bizonyult.

Csörgődob Bajor Gizi hagyatékából

Színpadi kellékIbsen: Nóra. Nemzeti Színház, 1941. október 11. Rendezte: Németh Antal, Fából készült, áttört kereten fém korongok, tetején kifeszített bõr felület. Színes selyemszalagokkal díszítve, Anyag: fa, bőr, fém, textil, Magasság: 48 mm; átmérő: 222 mm, OSZMI Emléktár 53.24.1174.1 

Bajor Gizi (1893–1951) színészi pályafutása egyedülálló a magyar színháztörténetben. Nem beszélhetünk viharos, fölényes pályakezdésről, nincsenek olyan szerepei, melyekkel a kritikusokat és a közönséget egyaránt lefegyverezte. Ő határozta meg azonban évtizedeken keresztül a Nemzeti Színház műsorát. Henrik Ibsen Nóra című drámájának címszerepét viszonylag későn, 48 évesen formálhatta meg. Az előadást Német Antal, a Nemzeti Színház igazgatója rendezte, Helmert Lehotay Árpád alakította. Bajor tarantellatáncát, melyhez a dobot használta, számtalan fotográfia örökítette meg.

Egressy Gábor színpadi ezüstdiadémje

E. G. monogrammal. Baja, 1846, Magasság: 700 mm; átmérő: 150 mm, OSZMI Emléktár 75.52.1. ltsz.

Egressy Gábor (1808–1866): színész, rendező, lapszerkesztő, színészpedagógus. Családja református papnak szánta, ő azonban 1826-ban beállt színésznek. 1829–1834 között Kassán és Kolozsvárott, 1835–1837-ben a budai Várszínházban játszott. Első bécsi tanulmányútját 1837-ben tette. 1837–1866 között – megszakításokkal – a Pesti Magyar Színház, később a Nemzeti Színház tagja volt. 1845-től rendezőként is foglalkoztatták. 1843–1844-ben Németországban és Párizsban járt. 1848–1849-ben szegedi kormánybiztosként, majd szabadcsapat-vezérként részt vett a szabadságharcban. 1849–1850-ben Törökországba emigrált, ahonnan informátori szolgálataiért cserében 1851-ben hazatérhetett. 1851–1854-ben a Nemzeti Színházban operarendezőként tevékenykedett, csak 1855-ben kapott játéklehetőséget. 1865–66-ban a Színi Tanodában színészmesterséget tanított. A magyar romantika korának legtudatosabb színésze volt. Állandó önképzéssel pótolta gyengébb fizikai adottságait. Mint átlényegülő színész a klasszikus és kortárs drámákban bonyolult lélekrajzi feladatokat keresett. Jelentős szerepet vállalt a francia romantika meghonosításában. A bemutatott színpadi diadémot valószínűleg több szerepben is viselte.

Márkus Emília színpadi cipője

1900 körül, selyembrokát bőrtalppal és -béléssel, hosszúság: 240 mm, szélesség: 75 mm, magasság: 245 mm, OSZMI Emléktár 53.18.1096.1-2. lsz.

Márkus Emília (1860–1949): színésznő. A budapesti színművészeti akadémián 1878-ban szerzett oklevelet. 1877-ben szerződtette a Nemzeti Színház, melynek haláláig tagja maradt. 1929-ben kinevezték a színiakadémia tiszteletbeli tanárává. Több mint hetven esztendőt töltött a színpadon. Utolsó fellépésére 1946-ban került sor. Kezdetben naivaszerepeket kapott. Paulay Ede felfedezte sokoldalú tehetségét: természetes játékát, különös képességét, amellyel sokszínűen szólaltatott meg különböző temperamentumú és szenvedélyű, társadalmi helyzetű hősnőket. A kortársak egyöntetű véleménye szerint csodálatraméltó, egyedülálló színésznő volt. Eszközök és iskolák nélkül, teremtő ösztönével váltotta valóra művészetét. Szerepeibe sokszor szeszélyeit is megmutatta. Színészi hatásait jól jellemzi, hogy a karzat és a páholy közönsége egyaránt tapsol neki.